Itt közlöm jegyzetként a "Magyar Lovagkönyv" című könyvem 13. fejezetét, mely a témát összefoglalja:

13. Mielőtt folytatnánk, az összefüggések
áttekinthetősége végett nézzük meg a korai
Árpád-kor hierarchikus szerkezetének
összefoglalását!

1. Szent István király idejében a legfőbb udvari és országos vezetők latin neve: optimates = jobbágyurak, a jobbak, a király jobb kezei. Ez a kifejezés a későbbiekben
is megmarad.
Szent István idejében a comesek rétege adja a társadalom legfelső rétegét. Ők a „maiores dignitatu” = „nagyobbak a hivatal jogán”. Az udvari és országos méltóságok betöltése is a comesek körébe tartozik. A „nemzetségi
előkelők”, akik a „maiores natu” = „nagyobbak
a születés jogán”. A törzsi előkelők, a nemzetségi előkelők és a comesek neve még ez időben: „principes” is = „fejedelmi személyek”, és „primates” = értsük mai nyelven: „főemberek”. (A főembert, még a XVI. században is fejedelmi
személynek mondta a nyelvhasználat. Lásd, Károli Gáspár Biblia-fordítását!)
Az előbbiekkel egy sorba kerülnek a beköltözött idegen úri ivadékok, vendég lovagok közül azok, akik jelentősebb
birtokot kapnak, jelentősebb kormányzati
szerephez jutnak, későbbi leszármazottaik már a régi előkelő családokkal azonos ősökre tekinthetnek, miután apáik a magyar családokból nősültek. Ezek a vármegyétől
független, szabad birtokú „seniorok”, akik magánhadat is állítanak. Közülük kerülnek ki elsősorban a comesek!
(Szent István királynak meg kellett küzdenie a régi törzsi arisztokráciával, a „maiores natuval”, mint Koppánnyal, Ajtonnyal is.) De volt, aki nem állott ellent, és az új rend híve
lett. Ők, mint megbízható emberek a comesek közé soroztattak, országos és megyei ispáni hivatalokat láttak el.
Az országnagyok közt is előfordulnak a kezdeti századokban várjobbágyi jogállapotúak, vagyis olyanok, akiknek
földbirtoka a vármegyei birtokhoz tartozik, a várispán fennhatósága alá, így családjuk várhűbéres. Ez alól csak a később szokásba jövő „eximálással” lehet kikerülni,
vagyis akkor, ha a király a földbirtokot kiveszi a vármegye fennhatósága alól. Az országnagyi tisztség a személy
tisztsége, míg a birtok tulajdonlása a családjára szolgálati kötelezettséget ró, a birtoklás ellenszolgáltatásaként.
Szent István király idejében országnagyi hivatalt még rabszolga jogállapotúak is betöltöttek. A magas hivatali állásuk ellenére ők továbbra is rabszolgák maradtak
jogállapotukban, míg föl nem lettek szabadítva.
Az előbb felsoroltak mind, együttesen a „jobbágy urak” = „optimates” (jobbak).
Ilyen jobbágyúr például, a német Pfalzgraf, a palatinus, vagyis palotagróf magyar megfelelője a nádorispán (ná dvor
spán = ispán az udvaron – szlávból átvéve és módosulva a név.
De lehet, hogy a nádpálca, mint kormányzó pálca a szótő, de valószínűbb a „nagy úr ispán” szó torzulása! (A nádorispán a
királyi udvarnak, a palotának a feje: ilyen volt korábban például Aba Sámuel király is, aki a szent király oldalán palatinus volt, jobbágyúr, Szent István király sógora, az ősi Aba nemzetségből, mely egész területét birtokolta a mai Heves és Abaúj
vármegyéknek, s amely nemzetség magát Attila fejedelemtől származtatta, ők voltak korábban a három kabar (székely,
fehér-kun, kazár) törzs vezérei; (a harmadik „kabar” vezér: Böngér, kun vezér volt, akinek Bors fiától származnak a Gyarmati Balassák). A nádorispán alispánja, „curialis comese” volt az „udcarispán”, a későbbi évszázadokban: ő lett az „országbíró”;
ugyanazon sémára, mint a vármegyékben is az ispán helyettese, akkori nevén: „curialis comese ” a későbbi idők „vice ispánja” az alispán.
A főlovászmester is ilyen fő „jobbágyúr” méltóság volt. A rang jelentősége már megvolt Árpád idejében is, mert egy
lovas népnél a legnagyobb, legnemesebb érték a ló. (Árpád főlovásza volt Csepel, akiről a sziget is a nevét kapta, mert
itt legelhetett, a folyótól védve, biztonságosan a királyi ménes!)
A kezdeti időben a tisztség neve még csak főlovász = „agazo” vagy „senesal”, a mester szó hozzátéve, nyugati mintára, csak a XIII. század elején jelenik meg. Ő a királyi
ménesek főfelügyelője. Katonai parancsnok is, mint csehországi neve, a mareshal is mutatja. A tárnok a királyi kincstár
felügyelője, latinul „tavernar”; a pohárnok = „pincernar”, vagy „butikular”szintén ősi, magas méltóság. Az asztalnok =
„dapifer” szintén fő udvari tisztség.
Ezek az udvari rangok a XIII. századra megerősödve, egyre nagyobb tekintélyű tisztséggé lesznek. Erre az időre jelenik
meg nyugati mintára nálunk is a „magister” elnevezés. A továbbiakban a „maiores dignitatu” = „nagyok a hivatal jogán”
megfelelője ez a szó. (A mester = magister, valójában a „maior” = nagyobb szó
megfelelője, a lovagrendeknél és a céheknél is a mester jelentése innen ered! Olasz majstro, angol mister? A francia „monsieur” (möszjő kiejtve) = a mon és sir (angol úr) szavakból van. A monsignore (vagy franciául monsineur (pedig a mon = enyém és az idősebb = senior szavakból van, mely a
katolikus főpapok és a hercegek címe)
Ugyanebben az időben, III. Béla korában jelenik meg nálunk is az előbbi tisztségek megnevezéseként és általában a királyi főtisztségek megnevezéseként a nyugati „baron” szó is, mely „szabad urat” jelent, a német „Freiherr megfelelője.
Ebből lesz majd a „barones regni” = „ország bárója” megnevezés a legfőbb, országos tisztségeknél.
Szent István idejében még csak 45 vármegye volt, a XIII. századra 72. Így a 45 vármegyei comes száma kibővült 72-re. A XIV. századtól a XVI. század közepéig, vagy inkább végéig, a szűkebb értelmezés szerint a bárók az „ország bárói”méltóságokat betöltő tisztségviselők, az országnagyok.
De a társadalom szóhasználata ennél pongyolább. Így tágabb értelműen vették a báró szó jelentését is, ugyanúgy, mint
ahogy a Freiherr, baron szavak nyugati jelentése is nem a legmagasabb
méltóságokat jelenti, hanem csak független, szabad urat, ugyanúgy, mint a magyar, nagy földbirtokkal, hatalommal bíró, sokszor várral és pallosjoggal is rendelkező
mágnásokat, akik nem szükséges, hogy hivatalt lássanak el, de rangjuk azért megvan, hogy a királynak akár tanáccsal is
szolgáljanak.

2. A legfőbb „jobbágyurak” után következnek rangban a királyi szerviensek közül az előkelőbbek, akik örökletesen, családjuk hagyománya által a királyi udvarhoz, a királyi familiához tartoznak
az udvar tagjai akkor is, ha nem ott élnek, ők  a „királyi jobbágyok (miles auli majd a későbbi időkben).
Valójában ide tartoznak majd a későbbi időkben, az előző bekezdés végén említett, lazább értelemben vett bárók is, amennyiben
a XIV. századtól megnő a birtokuk, és nem maradnak a korábbi század közepe előtti vagyonállapotban. Ugyanis a birtokok
nagysága általánosan csak ebben az időben és később növekszik meg. Rangjuk tehát, nyugodtan mondhatjuk, hogy a nyugati szabad lovagnak, az angol baronettnek felel meg, pláne, ha nagyobb a birtok s hasonlít az angol kisebb lordhoz a lovag… – De ne feledjük el, hogy az időbeli összehasonlítások azért nem egészen fedik
egymást!
A királyi jobbágy is csak tisztségnek tekintendő, lovagi megtiszteltetésnek, bár ez majd az utódokra is érvényes.
A királyi jobbágyok között is van várjobbágyi
jogállapotú, tehát olyan, akinek a földbirtoka a vármegye alá tartozik, nincsen eximálva. De a személyt és utódait a király kitünteti azzal, hogy vele mehet hadba, az ő kíséretében.

3. A „királyi jobbágyok” után következnek rangban a „királyi serviensek” közül azok, akik vármegyétől független szabad birtokkal rendelkeznek, de nem elég előkelőek ahhoz, hogy a király közvetlen fegyvertársai,
közvetlen familiárisai legyenek. Ők a megyés ispánokhoz csatlakozva, azok zászlaja alatt harcolnak, de nem alattvalói az ispánnak, ellentétben a nemes várjobbágyokkal és várjobbágyokkal, akik viszont a vármegye
földesúri joghatósága alá tartoznak. Tulajdonképpen ezekre a királyi szerviensekre is igaz, hogy az angol baronetthez és a nyugati szabad lovaghoz hasonlítsuk. Birtoka ugyanis megyétől
független, az olyan angol baronetthez hasonlít, akinek van hűbérbirtoka,
lordja egy adott területnek, még ha kisebb lord is. De megint ne feledjük, hogy az időbeli összehasonlítás nem elég árnyalt.
De abban a korban az angol baronettek jogállapota sem volt egyértelműbb, mint a magyar szervienseké, sőt a Magna Charta
előtti idők grófsági törvényei szerint, még az earlök sem voltak olyan biztos szabadságokkal, mint a későbbi idők lordjai.
A királyi szerviens is csak lovagi megtiszteltetés a király részéről. A „serviens regis” kifejezés csak a XII. század végén, III. Béla korában jelenik meg. Addig a
„miles” kifejezés volt használatban, valamint a szabad nemeseknél a „nobilis” kifejezést haszálták az iratokban.
A XIII. századra általános kifejezéssé lett megnevezés sem teljesen egyértelmű. Ugyanis itt is megfigyelhető, hogy nem minden királyi serviens ténylegesen szabad nemes. Ezek közt is van, akinek a földbirtoka
nem eximált, vagyis a vármegye földjének részeként, birtokjoga és ebből eredő kötelezettsége alapján a vár vazallusa a család. (Megfigyelhető ez a Kőrös megyei Rovistye esetében,amelynek lakói 1279-ben királyi kiváltságlevelükben a Dráván túli királyi szerviensek közé soroztattak, de megmaradtak korábbi várjobbágyi kötelezettségeik.)

4. „Nemes várjobbágyok”, „Szent király szabadjai” (Liberi sancti regis), a vármegyei törzsökös jobbágyok, akik földbirtokuk révén vármegyei függésben vannak, de mint megyei, partikuláris nemesek, a tényleges, szabad nemesekhez hasonlóak, birtokukat a király sem veheti el, öröklődik a birtok a családban. Ezért ez a csoport csak katonáskodással tartozik a megyés ispán
zászlaja alatt, s csak katonáskodással, de a megyei fő tisztségviselők is közülük kerülnek ki. Ha nincs fiági örökösük, a birtokuk a királyra visszaszáll, ezért azt a király engedélye nélkül el nem adhatják.
A nemes várjobbágyok jogállapota már mai szemmel is egyértelműbb. De az előbbi pontoknál olvasott ellentmondások miatt, sokszor a „királyi jobbágyot” és
a „nemes várjobbágyot” keverik a szövegértelmezők. Valószínűleg az adott korban is keverték, hiszen a régi
„Szent király szabadjai”, vagyis akiket Szent István király adományozott meg földbirtokkal a várbirtok földjén
és ott tette őket szabaddá („Jobbagiones a generatione, qui scilicet liberi sancti regis discantur”), tehát azok, kinek leszármazottai a későbbi „nemes várjobbágyok”, Szent
István király korában még lehet, hogy „királyi jobbágyok” voltak, tehát olyan milesek, vitézek, akik a királynak
kedvesek voltak és kitüntette őket. Ne feledjük, hogy a királyi szerviens kifejezés csak másfél- két évszázaddal későbbi.
Tehát összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a társadalmi hierarcia ez időben nem igen volt szigorúan értelmezett rendszer, lassan alakult, fejlődött. Mindig az adott pillanatban megnyilvánuló, tulajdonképpen ötletként felvillanó királyi kegy jut érvényre a szokásjogban.
Ez a kuszaság tette szükségessé az 1222. évi
Aranybullát, hogy szabályozza a jogokat és kötelességeket.
Ez a zűrzavar azonban érvényre jut továbbra is.
Majd csak az 1351-es Aranybulla rendezi végérvényesen a nemesi jogokat. (De a várjobbágyság jogállapota még előfordul Zsigmond király idején is.)

5. „Szállásadó várjobbágyok”, ők, akik később lettek a várjobbágyok közé emelve, egyes földesúri zolgáltatásaik megmaradtak, dolgozni tartoznak a megyei civitas tagjaként a mezei munkában, szállásadó
kötelezettségük van, ami azt jelenti, hogy a királyi és a megyei tiszteket kötelesek elszállásolni, ha a birtokukon
járnak. Őket nevezik a XIII. század közepén
egyszerűen „várjobbágynak”, szemben a 4. pont „nemes várjobbágyával”, a régi „szent király szabadjával”.

A XIIII. században Túrócban és Szopesben található " Jobbágyfiúk" 'Filii jobbagiorum" vagy" Filiii jobbagii" - helyesebben fordítva "jobbágyok fiai"- valójában összefoglaló neve a Királyi jobbágyoknak és a Túróci és Szepesi várjobbágyoknak is. Általános "Vazallus" megnevezés"

Talán ide, ebbe az 5. pontba vehetjük azokat a szervienseket is, akiket bár az uralkodó a „királyi szerviensek” közé sorolt, de birtokuk nem lett felszabadítva, így vármegyei  függésük megmaradt, tehát várjobbágyoknak minősülnek. (XIII. század)

6. A hospes milesek, a szerződött vitézek, vendég lovagok, akiknek nincs birtokuk, különféle juttatásban részesülnek szolgálatukért, a seniorok, vagy a megyés
ispánok, avagy az főpapok szolgálatában állnak. Nem tartoznak ténylegesen uruk alá, de szerződésüknek kötelesek eleget tenni, a senior hozzájárulása nélkül nem mehetnek más seniorhoz. Ők a nyugati kóborlovagok
rétegéhez vehetők. Tehát szabadok, de szerződésük szerint a becsület köti őket. Olyanok, mint a zsoldosok, de általában „lovagok” a szó tényleges értelmében is. Az ország nemese akkor lesz belőlük, ha a király
szerviensévé fogadja őket, birtokot ad nekik, a birtokot kiemeli a vármegye fennhatósága alól. Ha nagyon megtiszteli, akkor még familiárisává is fogadja, az udvar tagjává, a király fegyvertársává. Ekkor lépnek a korábbi
2. pont „királyi jobbágyai” közé.

Szent István király idejében is a vendég lovagok többsége először ebbe
a kategóriába tartozott. S lehet, hogy a „szent király szabadjainak” egy része is így kapott a várföldön birtokot, minthogy Szent István király célja a központi hatalom
megerősítése volt, s igyekezett a nemeseket is a megye fennhatósága alá vonni, ami mint láttuk, a szabad nemesek esetében nem sikerült neki, a történelem kereke biztosította a vármegyétől függetlenségüket.

7. Volt egy réteg, mely a vármegyei civitas közember rétegét adta, mely a vármegye számára az élelmezést és az egyre jobban szakosodott iparos munkát ellátta és szabad volt, nem szolga állapotú, de a várispánság
hűbérébe, földesúri függésébe tartozott. Ők is a honfoglaló szabadok utódai voltak. 
Ugyanilyenek voltak a királyi udvar ellátását biztosító udvarnokok is csak ők nem a vármegye alá tartoztak, mert udvarnokföldeken laktak, de ők is ispánok
fennhatósága alatt álltak. Közöttük is éltek rabszolgák, nekik is voltak szolgáik,
a legegyszerűbb népek voltak az „ínek”, vagyis kicsinyek, az inasok.

8. Földesúri jobbágyok, ők a földesurak vitézei, a magánhadsereg katonái. Ők is „jobbak”, a földesúr alá tartoznak, ezért kapnak a földesúrtól jobbágytelket, amiért katonai szolgálatot látnak el. (Erre a pontra
emlékezzünk majd vissza Róma történetének vázlatos ismertetésénél!
A rabszolgák felszabadítása manumissióval ment végbe ezekből kliensek lettek. A felszabadított rabszolga, urával szemben
továbbra is függő maradt, s ha kötelességéről megfeledkezett,
ura perbe foghatta, és így újra elvesztette szabadságát. A korai Magyarország rabszolgából felszabadult jobbágyai is tulajdonképpen, ennek a római elvnek a szellemében szabadultak fel. Ez a régi római jogi eljárás és gondolatmenet is, már a későbbi hűbéri gondolatot is előre vetíti!)
A XIV. századra egybeolvadnak a korábban különféle szerződések szerint a földesurak birtokára telepedett, a XIII. század végén már szabad költözködési joggal bíró, mindenféle közrendű vendégekkel, valamint a felszabadult rabszolgák leszármazottaival, akik szintén a földesurak birtokára költöznek, telket kapnak, hogy műveljék azt és a telek használatának fejében,
beszolgáltassák szerződésük szerinti tartozásukat.
Ők lesznek a XIV. századtól azok, akiket ezentúl jobbágynak neveznek.
A XIV. század közepére, az 1351-es megújított Aranybullával létrejön a későbbi egységes nemesség.
De ez kinyúlik még a XV. század elejére, amikor még mindig vannak várjobbágyok. Zsigmond király uralma alatt lesznek ezek is nemessé. Belőlük lesz a kisnemesség, a „szegény nemesi rend”. (A korábbi kiváltságolt földesúri jobbágyokhoz hasonló, egyházi nemesekkel még később is találkozunk.
Ezek nem tényleges nemesek, olyanok, mint általában a földesurak tisztségviselői, ispánjai, akik a többi jobbágyhoz képest
kiváltságos helyzetben vannak, de azért szolgák.)
A XIV–XV. században még van egy olyan réteg is, aki nem nemes, de nemesi földbirtokkal rendelkezik, illetve anyja vagy felesége jogán nemesekhez hasonló
kiváltságokat élvez, de nem nemes, „ignobilis”: ők az „agilisok”.

A királyi székelyek és a királyi jászkunok nemesekkel hasonló egyetemleges szabadságjoggal bírnak, de a
székelyek bár a honfoglalás óta mind nemesek, azonban a XVI. századtól közülük gyakorlatilag csak a „Primor”
= főember és a „lófő” = lovon harcoló tekintendő a későbbiekben
nemesembernek. A gyalogszékely közember,
bár szabad. A jászkunok szintén a nemesekhez hasonló egyetemleges joggal bírnak, bírájuk a nádor, kapitányaik
alatt mennek hadba a király zászlaja alatt, mint a régi szerviensek, de ők sem nemesek abban az értelemben, mint egy általában véve köznemes. Ők csak szabad gazdák, alföldi tanyáikon, amely tanyák éppen jogi és
vagyoni helyzetükből következően alakulnak tanyavilággá.
 A jászkunság királyi föld, melynek a lakói egyetemlegesen bírnak nemesekhez hasonló szabadsággal.
A területre beköltöző újabb jövevények is ugyanezt a szabadságot bírják. Úgy, mint egy városi civitas polgárai, ámde a jászkunok, ha elköltöznek a területről, akkor is megmaradnak jászkun jogaik, a jászkun kerületbe pedig bármikor visszatérhetnek.

A szászok is, előbb az erdélyiek, majd a szepességiek is, királyainktól egyetemleges szabadságokat kaptak.
(Az erdélyi Beszterce vármegye is a szász földhöz tartozott.)

A városok is kiváltságolt jogokat kaptak, egyetemlegesen, mint civitas bírták a lakosok a jogokat.
Már a jobbágyság létrejötténél említettük, hogy a mindenféle közrendű vendégek, valamint a felszabadult rabszolgák
leszármazottai, akik szintén a földesurak birtokára költöznek, telket kapnak, hogy műveljék azt, és a telek használatának
fejében beszolgáltassák szerződésük szerinti tartozásukat.
Ők lesznek a XIV. századtól azok, akiket ezentúl jobbágynak neveznek. Ugyanilyen vendég, beköltöző, idegen hospes eredetűek voltak a városok lakói is. Már Szent István
idejében megkezdődött a beköltözők általi gyarmatosítás.
A „szent király” nemcsak lovagokat hívott a keresztény állam
megteremtéséhez, hanem egyszerűbb embereket is; iparosokat,
mesterembereket.
Voltak a beköltözők közt olyanok is, akik a várispánságokba lettek letelepítve, hasonlóan a különböző kiszolgáló
falvakhoz, melyek már a honfoglalás idejében is létrejöttek a fejedelmi, törzsfői és nemzetségfői szálláshelyek körül.
Ezek a várnépekbe olvadtak bele. Köznépi falvak lakói, castrensisek lettek, „populi castrensi”. Voltak olyanok is, akik
magánföldesurak földjére kerültek. Ezekből is idővel földesúri jobbágyok lettek.
Szent István király idejében már, és később sem tűrték a kóborlást az ország területén. Aki kóborolt, azt elfogták s megkorbácsolták, vagy eladták rabszolgának. Még a jövevény
mileseknek is, láttuk a korábbiakban, egy-egy seniorhoz vagy püspökhöz kellett szegődniük, ahol ellátást és zsoldot kaptak.
Hát még az egyszerű köznépnek, hogy lett volna szabad a kóborlás. A csavargó lop, és kárt okoz, nincs rá szükség.
A köznépnek úrhoz kellett szegődnie, patrónus után kellett néznie. A vendégek hol munkát teljesítettek, hol bizonyos
censust, néhány dénárt, például füstpénzt fizettek be, a király rendelete szerint. Ez volt a „vendégek adója” = „qui vulgo
fumarii diciatum”. Ezek kötelesek voltak az úrnál, aki őket befogadta, megmaradni, mindaddig, míg az úr őket kellőképpen
tartotta és kötelességeinek eleget tett.
Szent István király maga mellé, a királyi szálláshelyre, Székesfehérvárra, Esztergomba s némely más vidékekre olaszokat, németeket, franciákat hívott, hogy az idegen ismeretek virágoztassák az országot.
A magánföldesúri és egyházi földesúri hatalom alá került városok mezővárossá lettek. Néha a már korábban királyi városok is el lettek adományozva, ilyenkor földesúri fennhatóság alá kerültek, mezővárossá,
„oppidummá” lettek."

 

Oldal: 27. oldal Az árpádkori magyar társadalmi hierarchia szerkezete
A lehotai másképp királylehotai,kisrákói és bisztricskai Lehoczky nemzetség - © 2008 - 2024 - lehoczkynemzetseg.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat